A Szenes Hanna, az elfelejtett magyar vértanú című írásában (8-9. p.) így sommáz túlságosan is egyoldalúan az egyébként jó tollú és érzékeny szerző, illetve az őt idéző oldalszerkesztő: „Több nemzet is saját mártírjának tekinti - szülőföldje kivételével.” Kár, hogy ezúttal nem volt oly körültekintő!

Dombóvár városka, melynek neve mostanában legtöbbször csak önkormányzati csörték és méltatlan helyi politikai „játszmák” miatt vív ki magának médiafigyelmet, bizony évek, sőt évtizedek óta őrzi és ápolja, sőt - a maga eszközeivel - népszerűsíti Szenes Hanna, „a szeneshannák” (holt ifjak, leányok s töredékben túlélő, immár idősek) erkölcsi példáit.

Az akkor nagyközség már 1947 nyarán méltó emlékművet állított a több száz, helyből elhurcolt és megalázott zsidó polgártársnak, ahol évről-évre, július első vasárnapján összegyűlnek, összegyűlünk főhajtásra. (Persze, az is igaz: évente változó létszámmal és buzgalommal…)

Legutóbb pedig a kutakodó sajtó-hír vadász ezt is olvashatta (volna) a távolból: „A „Hana bőröndje” című zenés-prózai előadást a dombóvári zsinagógában megtekintő közönség tanúja volt annak, ahogy Pataki Ferenc, a város díszpolgára leleplezi a zsidó áldozatok emlékművéhez eligazító, „Mártírok kertje” feliratú táblát. Az egybegyűltek ezután részt vettek az egykori gettóra emlékeztető tábla és szikla felavatásán a Deák Ferenc utca elején elterülő ligetes részen.” (infoDombovar.hu, 2011. november 1.)

S élve a mostani lehetőséggel, hadd említsek meg még néhány további - a Szenes Hanna személyére, családi kapcsolataira, ifjú élete emberi mozzanataira is szépen fókuszáló - publikációt is, mindezt az utókor (olykor joggal háborgó vagy nyugtalan) kollektív tudásának gyarapítására.

Ilyenek például a következő - a tudomásunk szerint bolti és közkönyvtári forgalomban is - hozzáférhető munkák, mint Erky-Nagy Tibor: Dombóvár tegnap és tegnapelőtt (Dombóvár, 2006.); Takács Istvánné: A dombóvári zsidóság története (Dombóvár, 2007.), Takács Istvánné-Müller Ádám: Fürdőélet Dombóváron. Dombóvár, 2011. – Mindezekben fotók, családi és baráti visszaemlékezések s „emberszagú” történetek tucatjai, hiszen a neves vállalkozó Spitzer/Sas család, rokonság vendégeként Anny (azaz Szenes Hanna) levelei maguk is számos hely- és kortörténeti eseményről tudósítanak, igaz, vidékről…

Nem részletezem: Szenes Hanna emléke él, még akkor is, ha ez - magam is szomorúan tapasztalhattam - származása miatt ma ismét szánalmas, névtelen közösségi „levelezők” tollát-csőrét csípi is. De nekik is hadd idézzek végezetül két sort Szenes Hanna verseinek egyikéből: „És mentünk a pusztán éhezve, szomjazva,/ De velünk volt Isten, nem voltunk elhagyva.” Többen is hisszük, hogy Hanna/Anny példája és bátor fasizmusellenessége a jelen és a jövő bármely fiatalja számára valódi példát jelent, akárha a tananyagként formálódó új etika-tankönyveinkben a világ igazai és/vagy a pesti srácokkal közös örök tablókon!

2012. február 4.

dr. Kriston Vízi József
múzeumi kultúraközvetítő,
Dombóvár
kristonstern@gmail.com