Azt hiszem, még sohasem találkoztam ilyen nyugodt, higgadt, de az álmaiknak elhivatott emberekkel, mint a Rakonczay házaspár. Bámulatos, hogy fiatal koruk ellenére mekkora tudásra és tapasztalatra tettek szert.

A december 9-i előadás utáni vacsoránál alaposan kikérdeztem Vikit és Gábort. Mindenre kíváncsi voltam, ami az óceánnal kapcsolatos. Ők pedig őszintén válaszoltak.

Elmondták, hogy a legnagyobb veszélyt az óceánban úszó konténerek jelentik, amelyek a rossz rögzítés miatt beleesnek a vízbe. A sok csomagolóanyag éppen annyira tartja fenn a konténereket, hogy csak a csúcsuk látszik ki a vízből, és így nagyon nehéz észrevenni őket. Egy ilyennel ütközni végzetes lehet.

A végtelennek tűnő víztükrön mindössze 60 km-re lehet ellátni, és húsz perc alatt egy hajó bármikor a közelbe érhet. Ha a kis csónak nem tér ki előle, akkor bizony nem marad sok esély a túlélésre.

Amikor azt kérdeztem tőlük, számolnak-e azzal, hogy Gábor nem tér vissza, az volt a válaszuk, hogy erre nem is gondolnak, mivel pontosan tudják, hogy mi van odakint.

Minden fejben dől el!

Barátaim minden héten megkérdezték, tudok-e valamit Gáborról, és mit gondolok, mi történt vele. Meglátjátok, hamarosan partot ér, nagyon elszánt és tudja, mire vállalkozott - mondtam.

Ezt a teljesítményt le lehet másolni, de az elsőséget senki nem veheti el tőle. Ő volt a világon az első, aki ezt megtette! Megdolgoztak érte a fiatalok, és büszkék lehetünk rájuk.
Ez a teljesítmény és a hit összefogása volt! Sok embernek adták vissza a reményt, hogy kell valamiben hinni, és ha hiszünk is benne, meglesz az eredmény.

Kedves Gábor, Isten hozott a szárazföldön! Dombóvár visszavár!

Lejegyzezte: Teibert Csaba

Első képünk a 2011. december 9-i előadáson készült. Második képünkön (forrás: atlantix.eu) Rakonczay Gábor kenujában, még valahol az óceánon.